Különc királylány

kétségek közt

Az anyaság, a gyereknevelés, de kb az élet bármilyen területe néha néha óriási kétségeket gerjeszt. De lehet, hogy csak bennem.

Most egy olyan helyzetbe kerültem, ami szintén ezt a kétségek közti állapotot erősíti. Egyrészt tudom magamról, hogy nem vagyok egy klasszikus anyatípus, inkább vagyok barát, mint korbáccsal a gyerek mögött álló félelmetes, vagy akár a másik véglet, ugyulibugyulis anyuka. Nem vagyok ősanya, nálunk van kóla néha, sőt minő borzalom néha mekis kaja is. Nem nemezelek, nem ülök szövőszék mellett, nem faragok velük íjat, nyilat. Nem, ezzel nem kifigurázni akarom az ősanyákat, minden tiszteletem az övék, én nem ilyen vagyok. Az egyik gyereknél ez bejött. Úgy látszik a másiknál nem.

Beszélgettem a kisebbik fiammal, és kért egy-két változást az életünkben, illetve közölte, hogy azért szeret apánál lenni, mert ott van apaésanya, mert az apja jelenleg együtt költözött menyasszonyával, és annak két gyerekével új otthonba. Hát nálunk egyenlőre úgy tűnik hamarabb lesz kilenc macska, mint egy férfi. Szóval ezt próbálom vele megértetni 11 éves, még hisz a Jézuskában, és ezek szerint abban is, hogy nekem lesz pasim.

11 évesen a Tankcsapda a kedvence, meg az Iron Maiden, meg a Pokolgép, kimaradt a Gumimacik, és kimaradt sok sok klasszikus az életéből. Mint ahogy kimaradt sok minden, például egy teljes család. Azaz négy éve nem él “normális” családban. Tartja a kapcsolatot az apjával, de igazán nincs túl sok férfiminta az életében. És most ott van egy komplett család, papa mama gyerekek csupa szív szeretet. És ez feszültséget szül benne. És mivel ő feszült, én is az vagyok, és ostorozom magam.

Vajon meg kellene alkudni és az utcáról berángatni valakit az életünkbe, hogy legyen egy felnőtt ivarérett férfi, aki velünk él? Van e jogom megfosztani a gyereket attól, hogy az ő általa ideálisnak tartott családmodellben éljen? El kell e feltétlenül fogadnia a gyereknek, hogy nem csak az a tökéletes, ahol apaanya van, hanem az is lehet jó, ahol csak anya van? És mi lesz, ha felnő?

Akkor milyen mintát követ? Mi lesz a mérvadó? Az, hogy apa nélkül is lehet élni, vagy az, hogy apával teljes a család?

Ő is lelép, ha már nem  úgy mennek a dolgok, ahogy neki tetszik, vagy törekedni fog arra, hogy neki működjön a házassága, kapcsolata? Meg lehet e tartani benne az ő ideálját úgy, hogy én nem élek kapcsolatban? Múlik e benne ez a feszültség? Mit tehetek azért, hogy elfogadja, hogy boldog legyen így is, de ne tegyem tönkre a jövőjét, a jövőképét a saját pártalanságom miatt?

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!