Különc királylány

Hidd el, hogy szép vagy, hidd el, hogy különleges vagy!

Nemrégiben volt egy játék a közösségi portálon, ahol öt régi képet kellett posztolni, öt napon át. Volt, aki visítófrászt kapott, volt aki, mint én is lelkesen kereste az emlékek közt  azokat, amik megmosolyogtatják, vicces, vidám, vagy épp megható. Kerestem, kutattam, néha bőgtem, hisz olyan arcok köszöntek vissza a képekről, akik már sajnos nincsenek az életünkben. Rengeteg gyerekkori kép. Aztán rengeteg kép a gyerekeimről, a volt férjemről, a családról, és megint a gyerekek az apjukkal, és szépen lassan rájöttem, hogy a házasságunk tizenöt éve alatt körülbelül az esküvői képeink azok, amiken együtt szerepelünk. Na jó, még a nászútról van egy kettő, meg amikor a gyerekek megszülettek, szülés után, felpuffadva, fáradtan, kócos hajjal fotózkodtam. Az utolsó közös nyaralásunkon már kb 100 kiló voltam, hisz bánatevő lettem. Nem bortváltam a lábam csak nagyobb ünnepeken, egyebekről meg már ne is beszéljünk, a körmöm manikűrt nem nagyon látott, mackónadrág, kinyúlt póló minden nap. A hajam állandóan lenőve, magamnak vágtam, festettem, már ha volt kedvem. Sportcipő, papucs, antinő, mert akkor még azt hittem valakinek vagyok nő, nem pedig magamnak. És akkor ott a Balaton partján a gyerekem megkért valakit, hogy csináljon rólunk képet. Persze én az egyik oldalon, az exférjem a másik oldalon, és elhangzott az a mondat, ami benne volt a levegőben de kimondva akkor volt: szégyellek veled egy képen lenni. Akkor már tudtam, tudtuk, hogy nem lesz hosszú távú közös jövőnk, de ez talán jobban szíven ütött, mint bármi más. Igen, megkaptam, a válás dühében, hogy nem vagyok nő, és talán igaza is volt, nem viselkedtem nőként, hiszen nem is kezelt nőként.

13956897_1073873955983689_1139427006_n

És elváltunk. A tárgyalásra kirittyentettem magam. Úgy gondoltam, nem adom meg neki azt az örömöt, hogy összetörve lásson. Talán annyi bókot, mint aznap, nem is nagyon kaptam. A bíróságról átballagtam az okmányirodába, és bejelentettem, hogy kérem vissza a lánykori nevemet és önmagamat, hiszen, addig né voltam. Alárendelt személy. Bár a legelején azért vettem fel a nevét, mert én igenis büszke voltam arra, hogy a felesége lehetek. Ez a büszkeség az évek alatt elkopott, nála is, nálam is. Hogy melyik volt hamarabb? Nem tudom. Viszont azt tudtam, hogy talpra kell állni. Nem volt egyszer. Tudom, nem én vagyok az egyetlen, aki egyedül maradt két  gyerekkel. És nem mondom, hogy minden rendben, de alakul.

Alakul, mert vannak fiaim, akik erőt adnak. Ott van mellettem az anyukám, aki mindenben támogat. A barátaim, akik pont akkor jelentkeznek, amikor szükségem van rájuk, és pont akkor is, amikor nekik van szükségük rám. És itt vannak a bloggerek. Mert ugye kicsit későn érő típusként alig több, mint egy éve billentyűzetet ragadtam, és hol viccesen, hol dühösen, hol így, hol úgy elkezdtem kiírni magamból a történeteimet.

12239698_930539786983774_2505620929247500328_n

Most jogosan kérdezhetitek, hogy jön mindez a fotókhoz? Hogy jön ez ide. Vettem egy mély levegőt, és megkértem egy fotóst, készítsen rólam néhány képet. Lett tragikus, és lettek nagyon jók. És a képeket elnézve rájöttem, hogy b@sszameg, nem is vagyok én olyan szégyellnivalón rossz nő. Oké, nem vagyok modellalkat, de vannak remek pillanatok, amikor igenis szép vagyok. Ezt kb három évembe telt kimondani, leírni. Jó jó nem egy Gisele Bündchen, de akkor is. Szép vagyok!

11751956_879487438755676_4056314467965640483_n

Kedves, vagy kedvetlen közösségi portálos barátaim tudják, az elmúlt egy évben, lassan bepótoltam a 15 év képnélküliséget. Selfizek, posztolok. Szurkolok, bulizok, gyerekezek, bármi olyan történik lövök egy képet. Lassan lassan megtanultam, hogy hogyan mutatok jól egy képen. Soha nem hittem volna, hogy azzal, hogy magamat “dokumentálom”, nőhet az önbizalmam. Ne ijedjetek meg, nem napi 32 kép, nem extrém módon, és nem extrém, beteges mennyiségben, de igenis fotózkodom.

13936543_1073061389398279_54744829_n

Az utolsó posztomban olyat tetem, amit eddig még nem, modellnek álltam. És jól szórakoztam. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam.

Szeretnék biztatni mindenkit, hogy igenis tessék selfizni, tessék képeket csinálni, csináltatni, és tessék végre elhinni, hogy ragyogni kell, hogy nem az a fontos, hogy hány centi vagy, és hány kiló, hogy a gyerekek, az évek nyomot hagytak rajtad, meg kell szeretnünk önmagunkat! El kell hinni, hogy mindenki szép, mindenki vonzó, és ha másra nem is lesznek jók ezek a képek, legalább a rosszabb napokon jó lesz elővenni őket és azt mondani, jéééééé én ilyen is tudok lenni!

Mert minden nő gyönyörű!

13936683_1073852092652542_694439407_n

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Janos Szabo says:

    Összességében egy nagyon tanulságos iromány. Tetszik, hogy humorral kezeled a fájdalmat. De az a rész, hogy:
    “Addig né voltam. Alárendelt személy.”
    Megrázta a vészcsengőt..
    A házasság intézményében a nő és férfi társak, egymást kiegészítve kéz a kézben húzzák a képzeletbeli szekeret egy ugyan azon cél felé, vagy tévedek?!


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!